Előléptetés. Olyan zene füleinknek, amelyre a legtöbben a szívesen táncra perdülünk. A vele járó alapvető jellemzőkkel tisztában vagyunk: jobb pozíció, több juttatás, magasabb fizetés, több felelősség, hosszabb munkaidő, nagyobb nyomás. De az emberekkel való kapcsolatunkban csak részben mutatkozik meg ennyire láthatóan a változás. Szeretnénk azt hinni, hogy nem változnak a viszonyaink velük kapcsolatban. De ezt csak szeretnénk, mert nem így lesz. Tekintsük át mire számítsunk ilyen helyzetben, az embertípusoktól kezdve, az informáltságunkig.
Az irigy. Az egyik jellemző embertípus. Mindannyiunknak vannak irigyei legyünk bármilyen pozícióban. A mi megunt státuszunk valakinek a vágyálma. Pláne, ha főnökök vagyunk. Ám a féltékenység arra az emberre jellemző a leginkább, aki úgy érzi, minden egyes céges előléptetés őt illetné. Már régen neki kéne irányítani ezt az egész kócerájt. Ő mindent jobban tud, mindenhez ért és persze mindenről van véleménye. Na, ez utóbbiról meggyőződhetünk. Ha eddig azok közé tartoztunk, akiknek örömest kibeszélt másokat, és most feljebb kerültünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a továbbiakban elkerül minket. De sejthetjük mit várhatunk tőle. Vélt vagy valós sértődöttsége okán nem feltétlenül számíthatunk az őszinteségére és odaadó csapatmunkájára, ezért kezeljük fenntartásokkal.
A simulékony. Aki azt mondja, amit hallani akarunk. Ne dőljünk be az egónk simogatásának. Valószínűleg nem vagyunk (még) olyan nagy vezetők, mint azt sugalmazzák egyesek. Nem minden döntésünk helyes, nem minden megnyilvánulásunk korrekt, és nem minden ötletünk zseniális. Van még mit fejlődnünk, és lesz is. Az ilyen mentalitású kolléga nem szolgálja a javunkat, mert téves képet közvetít a számunkra magunkról. Görbe tükröt tartanak elénk, és a mi kedvező megítélésünk mögé bújtatja a saját maga pozitív marketingjét. Bár jó érzés, hogy jól csináljuk a feladatunkat, ne hagyjuk áltatni magunkat. Maradjunk szerények, mi is tudjuk, csak szeretnénk olyan tökéletesek lenni, de nem vagyunk.
A szerencsétlen. A folyton panaszkodó, akiknek mindig fáj valahol. Fizikailag vagy mentálisan, otthon vagy a cégnél, de valami folyton felmerül. Neki soha semmi sem jó. Nevezhetjük őt érzelmi zsarolóknak is, mert a fájdalmát hangoztatva akar kevesebbet dolgozni, és közben többet keresni. Végül is, kinek van szíve lefokozni, kirúgni valakit, aki éppen a dögrováson van? Richard Dawkins mondta; „A rossz munkás a szerszámokat hibáztatja, na meg a főnökeit.”Rendszerint a legalacsonyabban teljesítők közé tartozik, mégis sokáig húzhatja a cégnél, ha a vezetést érzelmileg manipulálni tudják. A csapatunk eredményeire is hangulatára is nagy hatással lehet. Főleg, ha engedünk a nyomásgyakorlásának és a többiek azt látják célt ér a viselkedésével. Demoralizáló és bomlasztó benyomást ébreszt az emberekben, a csapat kohéziós ereje fellazul.
A csendes. Figyelnünk kell arra is, aki nem akar vagy nem mer panaszkodni. Vigyáz a szájára. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy semmi gondja sincs, talán a felszín alatt sokkal nagyobb problémák emésztik őt, mint másokat. Csupán zárkózott és szeretne a jó alkalmazott színeiben feltűnni. Ezért nem ad hangot a zavaró tényezőknek. Ez természetesen nem jelenti azt automatikusan, hogy valóban jó alkalmazott és munkaerő. Meglapulhat fű alatt, remélve, nem tűnik fel az alkalmatlansága. De azért a legtöbb esetben tényleg csak csendben és rendben végzi a munkáját, illetve kerüli a konfliktust. Érdemes vele kapcsolatot kialakítani, hogy megnyíljon az irányunkba, mert amilyen csöndes, annyira jó passzív megfigyelő is lehet, jó észrevételekkel.
Csökken az informáltságunk. Ha azt hisszük, hogy továbbra is mindent tudunk mindenkiről és mindenről, akkor nagyot tévedünk. Feljebb léptünk, már nem tartozunk közéjük ugyanúgy, mint korábban. A közösség figyel arra, mit mondanak el nekünk, és hogyan. Kialakul egyfajta távolságtartás a főnök és a beosztott között, ahol már nincs helye az összes sztori megosztásának. Ez természetes folyamat. Fogadjuk el, akármennyire is nyitottan és ember közelien irányítunk, hogy nem vagyunk egyenrangúak már velük. Legalábbis a vállalati hierarchia szerint. Nem fog minden eljutni hozzánk, híján leszünk az ismereteknek.
Ha ennek nem vagyunk a tudatában, és abban a hiszemben vezetünk, hogy minden ismeret a birtokunkban van, akkor idővel nem értjük meg, miért bukkannak fel olyan problémák, amelyeknek nem volt előszelük.
Nehezebb lesz a hirtelen feltűnő bonyodalmak gyökerét felkutatnunk. Ez meg nem előzhető, de jó kapcsolattartással azért kezelhető.
Agyő bárbarátság. Ha eddig együtt bandáztunk a többiekkel a bárpulttól a sárga földig, akkor ebben is változás fog beállni. Most ne a vezetői példamutatásról beszéljünk, ami külön témát érne, hogy egy lezüllött főnök, mennyire nyerheti el vagy tulajdonolhatja a beosztottjai tiszteletét. Maradjunk annál, hogy az embereink nem feltétlenül tudnak lelazulni a jelenlétünkben, még a hivatalon kívül sem. Feszélyezheti őket a személyünk, az, hogy hatalmunk van felettük, és ha valami kompromittáló szituáció alakul ki, akkor ez a hátrányukat jelentheti. Csorbul a kapcsolat nívója, ami csökkenti a munkahelyi hatékonyságot. A kötödést erősítheti némi együttes kikapcsolódás, de az ész nélküli ereszd el a hajam partik kártékonyak lehetnek a továbblépésünk szempontjából.
Hangoztathatjuk, hogy az előléptetésünkkel semmi sem változott, változik, de mégis nagyon sok változás megy végbe. Akarva akaratlanul is másként viszonyulnak hozzánk, és viszonyulunk mi is hozzájuk. Ezt hozza a vállalati ranglétra magával. Ez a változás viszont jó és dicséretes, mert lehetőséget ad nekünk és nekik is, hogy közösen valami remek dolgot hozzunk létre. Tegyük magunkévá Clarence Francis gondolatát és vigyük sikerre a csapatunkat; „Megveheted egy ember idejét, megveheted egy adott helyen való fizikai jelenlétét, órabérért szakszerű izommozdulatainak meghatározott részét. De lelkesedést nem tudsz vásárolni. Kezdeményezőkészséget sem. A szív, az ész, a lélek odaadását sem. Ezek nem megvásárolhatók, csak elnyerhetők.”
(Forrás: index.hu)