Meglepő csokitojások, tréfás ibolyacsokrok és a nővilág tavaszi divatja

Fotó: postcards.hungaricana.hu

Szerelmes képeslap 1913-ból

Tudta, hogy a 120 év előtti tavaszokon „még a Gellérthegy ibolyaszagát is meg lehetett érezni a városban”? Tudta, hogy „minden tavaszkor más és más hangjuk lett Pesten és Budán a harangoknak, mintha a telet valamely harangöntő kovács műhelyében töltötték volna”? Ha igen, ön Krúdyt olvas (jól teszi) és nem sok újat mondhatunk, de azért talán érdekelni fogja néhány történet a századfordulós nagykörúti tavaszokról és húsvétokról.

 „Pár hét óta jelentik már a cukrászok kirakatai, hogy ez a piros tojások vidám ünnepe a nagyvárosi piros tojás azonban csak a formájára hasonlít az igazi, falusi tojáshoz. Nem maga főzte s festette pirosra a jó mama, nem is karczoltak bele tűvel furcsa figurákat, sőt tyúknak se volt vele soha dolga. Úgy készítették a gyárban czukorból, selyemmel bevont kemény papirosból, festett fából, egyiket díszesebbre, mint a másikat.

Némelyiken ablakocska van, amelyen át kotlóstyúkot látni csibéivel vagy más egyéb jelenetet, a másikat ki lehet nyitni, kis baba mosolyog ki belőle, vagy nyulacska kuporog benne, a harmadik tele van jóféle czukorral. A gavallér hölgyismerőseinek kedveskedik díszes tojásokkal, a komoly családapa és családanya pedig az otthon zajongó apróságok számára vásárol rendszerint kevésbé díszeseket, de az öröm, amit szerez velük, nem kisebb és alighanem jóval zajosabb.” (Vasárnapi Ujság, 1903.)

húsvéti ajándékok

A jó tojás képes volt tükrözni a világpolitika állását. 1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt idill helyett parányi hadihajó volt benne, meg egy apró, kecses kis „bombavető repülőgép” .

„Az öntözködés Pesten nem is oly átalános szokás, mint falukon, de azért húsvéthétfő előtt midig megnőtt a patikák forgalma, mert a pesti gavallérok és a körúti ficsúrok itt töltették meg a gyógyszerész segédekkel kis üvegcséiket az otkolontos rózsavízzel.”

Volt az öntözésnek egy tréfásabb módja is, amellyel a kisasszonyok is kivehették részüket a locsolásból: egy virágbokrétának látszó tárgyat kellett megszagoltatniuk az úrfival, s csak egy nyomás kellett a virágszáron, és aki a csokor fölé hajolt, a szeme, szája tele lett vízzel. Hihetetlen vagy nem, ilyet már az 1870-es években készítettek vállalkozó gyárak. Kertész Tódor példáulígy hirdette termékét. Hiába, ilyet csak nála lehetett kapni, a Dorottya utcáig kellett érte menni.
„Emlékszik, kedves olvasó, hogy valamikor Pesten az volt a divat, hogy húsvétra mindenki új ruhát öltött magára? Bár ez a város nem volt nagyon hajlamos a babonaságra, ősei szokásai közül is leginkább csak azokat tartotta meg magának, amely szokások kellemesek, mulatságosak, szívderítőek és elég olcsók voltak: így például a húsvéti sonkát, öntözködéseket és kirándulásokat – az új ruha dolgában nem engedett. Aki rendes, hitelképes, valamire való embernek akart látszani a városban: annak új ruhája volt húsvét napjára.” (Krúdy Gyula: Az utolsó harangszó)
üdvözlet

(Forrás: Részlet KISS ESZTER az Index-ben megjelent cikkéből)